Titkok rengetege: I fejezet.

„Ha a poklok poklán mész is keresztül, menj tovább!”

Winston Churcill

Épp nyitni akartuk a bárt, amikor egy félőrült elkezdett hőbörögni, hogy miért nem sietünk jobban. Felment bennem a pumpa, mindennap ezt kell hallgatni a részeg emberektől: ezt meg azt kér, de a hálának egy cseppnyi szikráját sem látom a szemükben se józanul se részegen. Néha elszomorít, hogy ilyen világban élünk, ahol már nincsen egyenjogúság, csak a gyűlölet mindenhol, pedig ez már a 21. század. Engem nem zavar, ha valaki nem keresztény vagy katolikus, és még sorolhatnám a vallásokat itt napestig. Nem szeretem a rasszistákat, azok mindig csak a bajt okozzák, főleg itt nálunk Floridában, de itt is a legeldugottabb zugában, ahol szinte a madár se jár, csak mi, földi halandók.

Szép napos időnk van ma, de semmi kedvem sincs dolgozni, inkább csak aludnék otthon, behúznám az összes függönyt, és szépen aludnék a jó meleg ágyamban. Ezzel az a baj, hogy így is az egész életünket szinte átalusszuk, és lemaradunk sok mindenről, pedig nem szabadna, mert értékes percek mennek így kárba, amik fontosak a számunkra.

Visszaterelve gondolataimat a nyitáshoz, a főnököm, Jarod Williams lépett oda hozzám. Smaragdzöld szemében képes lettem volna ott azonnal elmerülni, de kicsit megráztam a fejem, így újra tisztán láttam a dolgokat. Magas, izmos fickó, szerintem nagy nőcsábász is egyben. Rövid fekete haja, amit mindig gondosan megfésült, most valahogy kócosnak látszott, de ez is jól állt neki. Nap barnított színe elütött fehér pólójától, ami nagyon szép látvány volt. Na, de elég az áradozásból.

– Szia, Zara. Minden rendben van? Olyan furcsának tűnsz. – Én, furcsának? Csak ámuldoztam a tökéletességig hibátlan főnökömben, ezért lehettem olyan, amilyen?

– Jó reggelt, főnök. Persze, semmi bajom nincs, csak elbambultam így kora reggel – dadogtam össze-vissza. Jó, zavarban voltam, ki ne lett volna az ő jelenlétében?

–  Mondtam vagy százszor, hogy szólíts te is Jarodnak, mint a többiek – mosolygott rám, mire én is csak ezt tudtam tenni. Majd bólintottam, hogy rendben, így fogok tenni.

Ahogy elment előttem, gyorsan végigmértem magam. Nem vagyok valami nagy szépség, de annyira ronda se, vagy ki tudja, ami nekem szép, az másnak lehet ocsmány, és fordítva. Rövid kék nadrág volt rajtam, fehér tornacipővel, zöld felső, rajta a bár logójával, és a kedvenc nyakláncom. Vörös hajam elgumiztam reggel, nem voltam kifestve, mert ilyen korán lusta vagyok ehhez, bár sokszor kiemeli a szemem színét a fekete. Egyedül, amit szerettem magamon, az a kék szemem volt mindig is.

Végre megnyitottunk, jöttek a vendégek. Szerettem ezt a kis helyet, olyan barátságos volt, nem úgy, mint a többi lebuj a városban. Menünk is egész baráti: van hamburger sült krumplival, kóla, sprite, és még sok más étel is. Rajtam kívül van még három pincérnő is: Izobelle, Jenni és Nicole. Szeretem őket, sokat lógunk együtt munka után. A húszas éveink végét sok bulizással akartuk mindig is zárni, így ezt is tesszük, persze mértékkel. Én nem iszom nagy mennyiségben alkoholt, tudom, hogy hol a határ, de ők… azt inkább hagyjuk is. Lassan öt hosszú éve dolgozunk Jarodnál így négyen lányok. A konyhásokkal is jó a viszonyunk, de velük nem jártunk el soha sehová. A konyhafőnök, aki egyben a szakács is, Julian, helyes pasi, ráadásul nagyon magas és szingli, de úgy vettem észre, hogy inkább más lányok felelnek meg az ízlésének. Gondolok itt utcalányokra, egy ilyen férfi minden nőt megkaphat, akit csak akar. A többiek nevét nem tudom, mert ők még újak, majd bemutatkoznak, ha akarnak.

Hosszú és fárasztó nap volt, ennyit dolgozni, ma sokkal többen jöttek, mint eddig bármikor. Jó jattot kaptunk a csajokkal, ezért buliba akartak volna menni, de mondtam nekik, hogy ezt ma inkább kihagyom. Igaz, holnap szabadnapos leszek, de csomót kell otthon takarítanom. Egyedül laktam egy három szobás, két fürdőszobás emeletes házban. A két testvérem nemrég költözött el, én meg itt maradtam. Nem akartam eladni a házat, mert még a nagyszüleim építették, és mivel itt nőttem fel, nem tudnék megválni tőle. Gondolkoztam azon is, hogy a csajokat ide hívnám, de átjáró házat sem akarok, ahol csak én takarítok, és vigyázok a rendre, márpedig ez lenne, ahogy ismerem őket. Még csak huszonhat éves vagyok, családot nem akarok, ahhoz túl fiatalnak tartom magam, de egy társnak örülnék. De mindennek meg van a maga ideje.

Miközben takarítottam, megszólalt a telefonom. Egy régi ismerős volt az, akibe évekig bele voltam habarodva.

– Szia, Alex. Mi a helyzet? – Ha egy kicsit is idegesnek tűnt a hangom, az azért volt, mert a srác elég instabil, de sosem volt vadállat, nem is bántott senkit, csak hamar felkapta a vizet, ami nem egy jó tulajdonság. De mégis megfogott benne valami, amiért szerettem őt évekig.

– Szia Zara. Ráérsz ma? – Kicsit zavaros volt a hangja, mint aki nem meri elhívni a bálkirálynőt egy táncra. Imponált ez a helyzet. – Beszélnem kell veled.

– Persze, ráérek. Mikor és hol találkozzunk?

– Igazság szerint itt vagyok a tornácon.

– Hogy mi? – Jézusom, mióta állhat ott kint? – Beengedlek. – Letettem a telefont, és így is tettem. Két fejjel magasabb volt nálam, félhosszú barna hajában láttam pár kósza őszhajszálat, de ettől csak helyesebbnek véltem. Borostásan hagyta az arcát, ahogy mindig is szerettem. Sötétbarna szeme égette a szemeimet, de álltam a tekintetét. Szomorúságot láttam benne, mély fájdalmat. Megsajnáltam, hiszen ez a nézés sosem vont jó hírt maga után.

– Mi a baj, Alex? Zaklatottnak tűnsz – behívtam, és hoztam neki egy sört –, elmondanád, hogy mi a bajod? Nem akarok egész éjjel találgatni. – Ahogy jobban megnéztem őt, valami furcsát vettem észre. Kinéztem a tornácra és bőröndöket láttam. Na, ne, kirúgta volna a nője, aki miatt elhagyott? Szép, mondhatom, nem leszek pótlék. Ahogy nyúlt a sörért, felszisszent, és láttam, hogy a bal keze véres. Az oldalát fogta. – Te vérzel? Miért nem a kórházba mentél ahelyett, hogy ide jöttél?

– Nem tudom, csak látni akartalak. Azóta nem is találkoztunk, amióta…

– Amióta otthagytál érte, aki, ha jól látom most téged kosarazott ki.

– Jól látod. – Rám se nézett. Fújtam egy nagyot és megveregettem a vállát, majd hívtam a mentőket.

A kórházba bevitték az egyik szobába, majd egy nővér jött ki. Faggatott, hogy mi történt vele, mire azt tudtam neki mondani, amit tudtam: semmit. Fura mód hitt nekem, ezen meglepődtem, mert ilyen helyen nem nagyon hisznek az embernek. Eltelt egy óra, mire a főorvos jött oda hozzám.

– Jó estét, hölgyem. – Idős férfi volt, aki a nyugdíjazás előtt állt már.

– Jó estét, doktor úr. Rendbe fog jönni? – Hirtelen sírás tört rám, és elkezdtem pityeregni. Na, szép, most itt nekem kéne erősnek lennem, a támasznak, ehelyett itt sírok.

– Persze, kisasszony. Idejében hozatta be, mert elvérzett volna. Hívtuk a rendőrséget is, mert egy golyót vettünk ki a sebéből. Nem tudja, hogy mi történhetett? – Szemeim kikerekedtek, tátva maradt a szám, nem kaptam levegőt. Valaki meg akarta ölni Alexet?

– É-én nem tudok semmit. Egyszer csak csörgött a telefonom, ő hívott, és az ajtóm előtt állt. Kinyitottam, majd beszélgettünk, mire észrevettem, hogy véres a keze, és-hogy vérzik. Egyből hívtam a mentőket, de nekem nem mondott semmit az esetről. – Annyira kétségbeestem, hogy nem forgott az agyam, csak ezen az egy dolgon kattogott: ha ma elmentem volna a csajokkal, akkor Alex mostanra nem élne. Hálát adtam az égnek, hogy nem így történt.