1. Katie
„A lelkünk és csakis a lelkünk az, ami leláncol
Vagy felszabadít bennünket.”
Egy 17 éves lány, mit várhat el az élettől? Talán még nem sokat. Sok mindenen már túl volt, amin egy 17 éves lánynak még nem kellett volna, hogy átéljen ilyen dolgokat. De az élet ilyen, nem mi döntünk róla, hogy mi legyen. Pedig milyen jó is lenne! Valaki a Világ Szabadságot szeretné, valaki hatalmas vagyont, én szimplán szerelemre vágytam, és arra, hogy viszont szeressen az a valaki, akit én szeretek. Sokszor ez sem jött össze sajnos. De még a barátságokban sem. Ha én valakiben megbíztam, örültem neki, ha ez viszonozva volt. De voltak olyanok, akik csak kihasználtak, mert kedves és figyelmes voltam hozzájuk, nekem ez pedig nagyon fájt. Sokáig nem tudtam az ilyent kezelni, de lassan ezt is megtanulja az ember, nem? Jobb később, mint soha elven vagyok. Amikor éreztem, hogy valamelyik barátomnak szüksége van rám, vagy csak arra, hogy valaki meghallgassa, na, én ott voltam. Segítettem, ahogy csak tudtam. De amikor nekem volt rá szükségem, ezek a barátok eltűntek. Kivéve egy, aki a világon is többet jelentett nekem. Ő Katie volt, a legjobb barátnőm. Alsó osztályban utáltuk egymást, de valami történt harmadikban és az óta elválaszthatatlan barátnők vagyunk, aminek nagyon örülök. Nélküle nem ér semmit az életem. Megbíztunk egymásban, minden titkunkat elmondtuk egymásnak, de persze volt olyan is, amit megtartottunk magunknak, hogy azért szó szerint ne tudjunk mindent, mert mindenkinek kell egy saját kis tér, és ez nekünk megvolt. Szinte már egymás gondolatát tudtuk anélkül, hogy megszólaltunk volna. Jó dolgok ezek, és hálás vagyok, hogy egymásra találtunk. Ballagás után egy osztályba kerültünk a közép suliban, aminek mind a ketten örültünk, hiszen egy új kezdet, amit ketten kezdtünk el. Röhögcséltünk, minden jó volt az első évben. Már akkor is láttam egy fiút, aki megfogott. De nem nagyon figyeltem rá, hiszen úgy fogtam fel, hogy minek próbálkozzam? Úgy sem lesz semmi, és ez így is maradt. Szinte alig láttam, lehet ott volt, csak nem figyeltem, mert nem nagyon érdekelt. Valaki más vonta el a figyelmemet, de erre a személyre időt nem kellett volna pazarolni. Nem is mesélek róla többet, mert nem ér ennyit. Aztán lassan jött az év vége. Mindent letudtunk szerencsére, jött a szabadság. Nyár is remekül telt, de vele nem találkoztam a titokzatos idegennel. Valahogy fájt a tudat, hogy még esélyt sem adtam neki, de bennem volt az, hogy jövőre úgy is látni fogom még a suliban és ez örömmel töltött el.
▲▲▲
Újra Szeptember volt… nagyon nem örült ennek senki, hogy megint iskolába kellett járni. Még én sem. Nem szerettem suliba menni, még azt sem mondhattam, hogy az osztály miatt… csak a barátnőm miatt maradtam abban a lepratelepen, semmi másért. Nem akartam egyedül hagyni, és jól tettem. Hiszen ez az év szép volt. Láttam a fiút.
